13.fejezet

Egy utolsó simításra belenéztem a tükörbe. Az este túl sokáig fent voltunk és ez  súlyosan meg is látszott rajtam. Elsőnek Deannel beszéltünk a sütiben rejlő fenyegető üzenettől. Szerinte csak valami buta szórakozása valakinek, ha pedig mégse ki vagyunk képezve , hogy tudjuk kezelni a helyzetet. Legalábbis ez volt az ő véleménye, majd mivel sietett ott is hagyott minket, de a  sütit és a cetliket elvitte analizálni, hogy tegyen valamit értünk. Én még marasztaltam a többieket, mert jobban tisztázni akartam velük a lehetséges helyzeteket. Szűkség volt rá, hogy  oda figyeljünk a körülöttünk lévő dolgokra és össze tartsunk és az én feladatom kézben tartani ezt. Legalábbis felelős vagyok értük , így  felállítottunk pár alapszabályt , míg végül hajnali három nem lett . A fáradtsághoz már hozzászoktam , szóval pár bögre kávéval biztosítottam a napomat, de most Kyle miatt a külsőmmel is jobban elkezdtem foglalkozni, pont ezért kentem még egy réteg alapozót a fejemre, hátha eltünteti a karikákat. A hosszú vöröskés hajamon még egyszer átfutottam egy fésűvel, majd kinyitottam az ajtót és lesétáltam a nappaliba, ahol elvileg találkozunk. Eleinte üresnek tűnt, de ekkor kiszúrtam a kiskutyát a kanapé mellett feküdni . Az orrát az ágyról lelógó kézhez dugta és úgy aludt közösen Kyle-al.
-Hétalvó! Elkésünk!- mondtam neki, majd a nyöszörgésére közelebb mentem és lekuporodtam az apró szabad helyre.Úgy látszik neki már nem volt ereje felmenni a szobájába, így elaludt a tegnapi ruhájába.
-Fel kéne kelni!-mondtam a leglágyabb hangommal, és bár máskor leborítottam volna egy pohár vízzel ébresztőként most inkább az arcához emeltem a tenyerem és simogatni kezdtem a  borostás pofiját. Ő válaszul oldalra fordította a fejét és belepuszilt a tenyerembe, majd a fejét rázta.
-Nagyon beteg vagyok. Lehet meg is fogok halni, szóval nem tudok suliba menni. -suttogta a reggeli rekedtes hangján.
-Na és mi gyógyítana meg , édes?-nevettem  és fél kézzel az simogatásért pitiző kutya fülét kezdtem vakargatni.
-Ha itt maradnál velem egész nap az ágyban. -próbálkozott és bár  az elején sikerült az arcára erőltetni egy elgyötört arcot, most azonban a féloldalt felkunkorodó szája megtörte a varázsát.
-Nem lehetséges. Munkánk van. -húztam el a számat ő pedig meglepetten, de  kaján vigyorral hirtelen felült .
-Csak ennyi a probléma?!
-Nem , igazából nem heverésznék veled még egy ágyban , de ne akartalak elszomorítani.-jegyeztem meg nevetve ő pedig határozottan a derekam után kapott és átpördített a másik oldalra. A bal oldalamon  a kanapé háttámlája akadályozott a másikon pedig ő feküdt mellettem.
-Hazudós. Mindenki imádna mellettem feküdni. Cooper is szeret.- mondta gyerekes büszke fejjel.
-Cooper bárki mellett szívesen alszik, akitől kaját kuncsoroghat , szóval ő nem igazi érv.-ráztam meg a fejem .
-Nem igaz.-tagadta mosolyogva és a szeme ismét csukva volt, csak most már engem használt a párnájának.
-Tényleg mennünk kell. Zuhanyozz le és indulás.-lökdöstem le magamról Kyle-t.
-Alig aludtam.Nem tudok koncentrálni.-rázta a fejét és párnát szorított a fejéhez.
-Egy délelötnyi pihit kapsz, de több ilyen nincs. Bírnod kell a strapát, most már te is kém vagy. -mondtam egy kis idő után és elindultam kifele az ajtón, .
-Ne csinálj semmi hülyeséget,jó Fay?-kérdezte és a hangjában megbúvó féltés miatt egy kicsit elmosolyodtam.
-Rendben.-hazudtam és elindultam a buszmegállóhoz. Az iskolában egyre nagyobb híre volt, hogy egy ideje nem volt emberrablás és ez néhány diákot még inkább aggasztott, viszont mikor délben kinyitottam a szekrényajtómat egy pillanatra összerándult a gyomrom .Egy újabb kosárnyi süti volt a szekrényemben   , csakhogy ezek között a padtársam képe volt. A foton a lány összekötözve, véresen és megtörve nézett a kamerába.
Körbenéztem, hátha figyel valaki, de csak órára siető tanulókat láttam, így megfordítottam a fényképet, hogy megnézzem mi van a hátulján .
-Elmebeteg.-morogtam magam elé, amikor csak mondattöredéket olvastam fel és tördeltem a többi szerencsesütit . " Ahogy a mondás tartja; minden ott fejeződik be, ahol elkezdődik. Te még megmenthetsz mindenkit, ha egyedül jössz. Siess, mert az óra, hamar elketyeg mögötte és a végén a lány meghal a hajó szívébe. "
A fecniket a zsebembe gyömöszködtem és hangosan bevágtam a szekrény ajtaját.
-Mi történt.?-halottam meg Kyle mély suttogását a fülem mögött.
-Mit keresel itt? - néztem rá meglepetten.
-Féltelek. Főleg a tegnap este miatt. Kitelik tőled, hogy hülyeségbe ütöd az orrod, így inkább bejöttem.
-Nem kell rám vigyázni. -ráztam meg a fejemet, miközben a sértettség végigkúszott a testemen.
-Fay, ha nem mondod el mi történt, nem tudok segíteni.- mondta lassan és nyugodtabb hangerővel. A kezem után nyúlt , de elhúzódtam. Nem tudtam eldönteni, hogy el mondjam e a többieknek az újabb üzenetet, de világosan leírta, hogy a lány meghal, ha nem egyedül leszek. És egy kisebb baki miatt, ha lelepleződünk ő meghal.
-Nem történt semmi. -hazudtam ő pedig olyan arcot vágott amitől megijedtem. A száját összehúzta és a szemeivel mintha felnyársalt volna.
-Miért nem tudsz megbízni bennem? -lépett közelebb és a hangereje erőteljesebb volt a kelleténél.
-Mert nem szeretnék! Értsd meg , hogy nem lehet! -ráztam a fejem és fél szemmel észre vettem, hogy egyre többen kezdtek nézni.
-Fay, nem vagy egyedül. -próbálkozott halkabban, lágyabb hangon. -Itt vagyok és a többiek is.-egy nagyon hosszú pillanatra megfordult a fejembe, hogy mindent elmondok, de mikor kinyitottam a számat , mégsem jött ki egyetlen egy igaz mondat se.
-Nem történt semmi Kyle, és nincs több mondani valóm. Én vagyok a csapat irányítója és én tudom, hogy mennyi információra van szűkségetek meg , hogy mi az amit bírok egyedül. -mondtam kimért hangon , rezzenéstelen arccal. pedig valójában kénytelen voltam beismerni magamnak, hogy szükségem lett volna a segítéségre, de néha muszáj nemet mondanunk még magunknak is.-Most pedig ha megbocsájtasz. -mondtam érzéstelenül és kiakartam kerülni őt,de elkapta a karomat.
-Nem hiszek neked! Hazudsz! Mondtam már, hogy ne csapj be Fay és nemcsak azért, mert a csapattársad vagyok, hanem mert együtt vagyunk! -nézett mélyen a szemembe. El se gondolkoztam azon , hogy hogy gondol ránk, vagy hogy én , hogy gondolok, de ebben a pillanatban nem volt más lehetőségem. Annyira örültem volna ennek a mondatnak, még az üzenetek előtt, de most midnezek után röjöttem, hogy ennek a kapcsolatnak semmii esélye nem lenne. Nem tudnék teljesen összinte lenni vele, nem tudnék megfelelni neki, és legfőképp túl kell élnem az estét, amire egyre kevesebb esélyt láttam, mást pedig nem szeretnék belehúzni a halálba.
-Köztünk nem volt semmi. Sajnálom. -nyögtem ki . Egy pillanatra a szemébe néztem , de hiányzott belőle a szokásos csillogás, most sima fakó barna volt. Egy puszit nyomtam az arcára és mélyen beszippantottam az illatát, de ő mégse moccant. Az egész teste feszült volt a kezem alatt , mégis olyan volt, mint egy megfagyott jégcsap.
10 percet vártam a hazafelé vezető buszra , majd elmerültem a gondolataimban, csak arra eszméltem fel , amikor a szobám ajtaját zártam be magam után, és jegyzetpapírra vetettem a gondolataimat, hogy könnyebben átlássam a dolgokat.
 Az már biztos hogyha utalt rá, akkor tudat alatt tudnom  a helyszínt, de akármennyire próbálkozok nem jut semmi értelmes az eszembe, így a hajó kulcsszóra koncentráltam. Egy hajón lehet a lány , ezért bepötyögtem az összes hajóutat, megállított hajókról kerestem hírt és kikötő betöréséről, míg végül be nem ugrott egy múzeum. Nagyon rég óta zárva tartják , tehát tökéletes hely a fogvatartóknak , az én régi cimboráimnak. Hiszen az én első "küldetésem " is ezen a helyen volt. Akkor még üzemelt a helység és az egyik este beküldtek , hogy fegyverkereskedelem lesz itt. Ez volt az első akcióm, de az utolsó is. A múzeumban volt egy hatalmas hajó , én pedig annak a tetején vártam az embereket, akiket meg kell, hogy akadályozzak. Izgalmasnak találtam, és úgy gondoltam, hogy a anyuék büszkék lesznek majd rám , ha egyszer megtudják, de csak félig végeztem el a feladatom, mert a fegyverharc közepette rájöttem, hogy melyik oldalon is vagyok,és mi történne itt valójában. Megpróbáltam kilépni , felmondani, de nem engedtek. Ránk gyújtották a házunkat én pedig félig meddig meghaltam.
Egyre nehezebbre esett lélegezni, pánikroham kapott el. Hónapok óta figyelnek, ők állnak minden mögött , most pedig be akarják fejezni! Biztosan fognak ölni,hiszen az az este óta erre készülnek, de ha nem teszek valamit akkor a lányt végzik ki. Szólhattam volna valakinek, de ők nekik több idejük volt, már mindenre gondoltak , így csak egy lehetőségem volt.
 Sírva rogytam a földre és lélekben elbúcsúztam az összes személytől és dologtól , amit szerettem. A családom emléke, a csapat, ez a munka okozta örömei..,, de minderről végülis én tehettem. Én indítottam el a lavinát magam alatt a gyerekkori nyugtalanságommal, mert valami többet akartam. Kalandot, így pedig elvesztettem mindent amire most vágyok és akkor nem becsültem meg.. a normális tinikort, a szerelmet, ami most kezdett volna kialakulni..a családot, de ha megmentem a lányt, akkor ez még neki megadatik. Ő még megszerezheti ezeket és nem kell miattam lemondania ezekről. Ez az egy gondolat adott akkora erőt, hogy összepakoljak a szobámban, a régi őrzött fotókat utoljára elővettem és kitettem a szekrényre, majd elkezdtem feltenni magamra a mellényeket és fegyvereket pakoltam el, mindenre számolva. Az utolsó fegyver elrejtésekor vad kopogás , majd dörömbölés szűrődött át az ajtón.
-Fay, áruld el mire készülsz! És ez már nem kérés, hanem parancs!-kiabált Kyle. A kilincs folyamatosan mozgott, de az ajtó zárva volt, viszont imádkoztam, hogy bírja a zsanér még egy darabig a tombolását.
-Nem parancsolhatsz nekem, Kyle. Az én döntésem, hogy mit teszek, meddig megyek el.
-Te őrült vagy! Esküszöm, ha bejutok elviszlek egy pszichológushoz, hogy nézze meg a fejedet! Nem irányíthatsz mindent, nem érted?! -ordította .
-Fay, ne szórakozz!-kiabált Jack is, majd a lábukkal kezdték rúgni az ajtót. A jegyzeteimet besöpörtem egy fém kukába és rádobtam egy gyufát, majd kimásztam az ablakomon. Pont a garázs elé értem, amikor halottam, hogy betört az ajtóm , ők pedig kinéztek az ablakon, majd eltűnnek. Tudtam, hogy kevés időm , maradt így felpattantam a legelső motorra, amit még soha nem vezettem és nekiindultam a város túlsó felére, de nem egyedül voltam. Ciara is hasonlóan tett és a nyomomban volt, ráadásul neki nagyobb tapasztalata volt.
Az autók között cikáztam, és próbáltam minél gyorsabban menni, hogy lerázzam. A kereszteződésben pont egy kamion jött, de ha lassítok, vagy megállok, akkor utolér , így maximumra felpörgettem a motort és teli torokból sikítva, épphogy átmentem a kereke előtt, így kicsi előnyt szereztem. Pont befordultam a zsúfolt térre és otthagytam a motort. Ciara még nem ért utol, így leintettem egy taxit és beültem a meglepett sofőr mellé.
-A Doom Térre ha kérhetném. -mondtam a múzeumhoz közeli tér nevét .
-Máris hölgyem. -bólintott és jelentősen végignézet rajtam . -Mi járatban arra?- kérdezte, gondolom a nem mindennapi öltözetem miatt.
- Csak vezessen, minél gyorsabban , ha kérhetem. - mondtam nyúzottan és az ilyen keresetének a dupláját nyújtottam felé.
Már esteledett mikorra oda értünk, így megköszöntem a fuvart és elindultam a mostanra kiesett rész felé. Húsz percet sétáltam az kijárt földúton ,égül pedig úgy döntöttem, hogy egyszerűen bemegyek és, majd bent megküzdök velük,amikor kevesebben vesznek körül. Felesleges lenne most támadnom, hiszen egyedül vagyok és amúgy is számítanak rám.
-Kövessen.- Mondta két szekrény méretű csávó. Folyamatosan kimérten néztek és a fegyverüket készenlétben tartották. Végigvezettek a folyosókon, aminek minden sarkában két hasonló kaliberű személy állt én pedig próbáltam megjegyezni közben a kivezető utat.
Végül egy vasajtónál beengedtek és a szépen berendezett szoba közepén ott feküdt a lány. Sokkal durvábban nézett ki , mint a  képeken és csak reménykedni tudtam, hogy egyszer túlteszi magát azon a traumán, amit itt szerezhetett.
-Most örülsz?- fordultam meg , amikor lépteket hallottam. Biztosra vettem, hogy ez ugyanazé a férfié, aki régebben irányított engem is, de a látvány meglepett. Blake mellett  egy ismerős fiatal lány állt. A haja hosszú szőke volt, és a zöld szeme pont úgy szikrázott , mint az ennyimé.
-Örülök, hogy életben vagy, Fay. - szólalt meg a grimasza mögül a hugom.